Pablo Larrain filmje, a Jackie Jacqueline Kennedy személyes történetét meséli el. Legalábbis a film ezt állítja magáról. Én azt állítom, hogy képtelen történetet fölépíteni, nincsenek benne épkézláb jelenetek, az üzenet, amit csöppet sem óvatoskodva nyom az arcunkba, egyszerűen fölháborító, mindezt pedig az sem segíti, hogy a főszereplő Oscar-jelölt® alakítása abból áll, hogy másfél órán keresztül közepesen meggyőzően sír, sétálgat vagy affektálva beszél (amin csak javít az amúgy bődületesen rossz szinkron).

A film forgatókönyvírója (Noah Oppenheim – Az útvesztő, A hűséges) nem tud jelenetekben gondolkozni, s ettől a film kicsit sem filmszerű. A Jackie egymásra pakolt snittek kollázsa, ami nem szerveződik se szekvenciákba, se semmiféle ívbe, csupán egy szerfölött túlnyújtott (és meglehetősen unalmas) trailer hatását kelti. Egy-egy beszélgetés nem úgy működik, mint azt egy megfelelően összerakott filmtől várnánk: nem dramatizál, nem sűrít és a fecsegésen túl a legtöbb megszólalásnak csak az a funkciója, hogy a néző szájába rágja a mondanivalót. Azzal ugyan nem lenne baj, hogy a film nem dramatizál, ha nem úgy kívánna működni, mint egy Hollywoodi film. A Jackie pedig nagyon is hollywoodi, csak épp nem tartja be a saját szabájait: a párbeszédek nem szerveződnek jelenetekké, elhangzik egy-két bölcs mondat az egyik helyszínen (anélkül, hogy tudnánk, miért vannak éppen ott  a szereplők), majd egy szimpla vágással és nuku magyarázattal egy újabb helyszínen vagyunk, ahol folytatódik a beszélgetés egy-egy újabb bölcs bemondással (aminek persze nem sok köze van az előzőekhez). A jeleneteknek nem nevezhető részletek közé pedig (szintén magyarázat nélkül) be-beékelődnek az újraforgatott TV-műsor képsorok, amik csupán arra szolgálnak, hogy elmélyítsék a film hímsoviniszta mondandóját.

A film bár dialógusban exponálja, hogy Kennedy talán nem volt olyan jó elnök, mint azt állítják, sőt még csalta is a feleséget, de a film nem erről szól, ezt csupán mellékesen említi. Ezzel szemben a film azt a jelentést közvetíti, hogy Jackie Kennedy csupán kihasználta férje (és nagyobb részben az állam) pénzét, aztán az elnök halála után csak magát sajnáltatta és folyvást nyafogott. A film üzenete az, hogy a nők nem csinálnak mást, csak költik a férjük pénzét és hisztiznek, ami 2017-ben szerintem enyhén szánalmas, bántó és vérlázító. A film női főszereplővel operál ugyan, de ezt a nőt gyengének, szánandónak és szánalmasnak mutatja, miközben úgy tetszeleg, mintha végre mogmandaná az igazat ennek az erős nőnek az életéről, aki még JFK-nél is fontosabb. A Jackie ezt azonban nem úgy oldja meg, hogy valóban központi problémává emeli főszereplője dolgait, hanem egyszerűen kitolja Kennedyt a képből, s miközben továbbra is az elnök halála a téma, a feleségét látjuk a képen, amint a férjéről picsog. Más szavakkal: a Jackie valódi főszereplője nem Jackie, hanem Jack, aki továbbra is az események epicentruma. A film úgy oldja meg mégis, hogy a feleség legyen a főszereplő, hogy önzőnek állítja be: hatalmas temetést rendez az elnöknek, de ki is mondja, hogy mindezt a felhajtást nem Kennedyért, hanem önmagáért teszi.

„A férfi elvesztését követően Jackie-nek felül kellett emelkednie a személyes gyászán, méltósággal és állhatatosan vitte tovább JFK szellemi örökségét és mutatott példát az egész világnak.”

– írja leírásában a port.hu. A filmben azonban ebből semmi nem látszik. Natalie Portman Jackie-je nem emelkedik fölül személyes gyászán, hanem gyakorlatilag tocsog benne.

A filmet tehát sem a tartalma, sem felépítése nem viszi előre, ezt pedig a rendező is láthatta, hisz nyilván úgy gondolta, majd Natalie Portman játéka fogja a hátán hordani a Jackie-t. A film szinte kizárólag arcközelikből építkezik (valamint hihetetlenül furcsa, csöppet sem művészi, hanem csak zavaró beállításokból), melyek javarészt Natalie Portman sírós arcát mutatják (amikor pedig nem sír, akkor fel-alá sétál). Könnyei mögött azonban nincs semmiféle tartalom, nem érezzük át Jackie Kennedy drámáját, csupán az oscarra erőlködő színésznőt látjuk, aki majd' bele szakad abba, ahogy szétjátssza a semmit. Erőltetett, irritáló és üres. Ezekkel a szavakkal jellemezhetnénk az alakítást. Erre pedig rátesz egy lapáttal a förtelmes magyar szinkron. A színkronszínészekkel nincs semmi baj, Portmanen javít Zsigmond Tamara, Stohl András pedig mindig jó (kivéve Jokerként, de ezt most hagyjuk), de a szinkron technikai megoldása egetverően pocsék. Bár ez lehet, hogy a film hibája, de nincsen semmiféle atmoszférahang (ez is csak erősíti a film ürességét), minden beszédhangnak olyan a karaktere, mintha ugyanabban a kicsit visszhangos szobában vették volna föl, ha pedig valaki képen kívülről, vagy csak kicsit is a kép széle felől beszél, irracionális mértékben eltolják a balanszot a sztereó valamelyik irányába. Az pedig csak hab volt a tortán, hogy Kennedyék fiát az a gyerek szinkronizálta, akit a fluimucil reklám tett hírhedté, lányuk pedig, amikor apja haláláról értesült, kétszer is visszakérdezett, hogy „de miért?”. Lehet, hogy érzéketlen vagyok, de hangosan fölnevettem a moziban.

Ami pedig ezt az egész érdektelen katyvaszt megkoronázza, az a zene. A zene, melyet szintén Oscar-díjra jelöltek. A zene, mely inkább illene az American Horror Storyba, mint egy Jackie Kennedy történetét elmesélő filmbe. A soundtrack nem illik a vásznon látható jelenetekhez, horrorzene illusztrálja az üres járkálást, aranyos, vidám zene a gyászt. Mica Levi vagy nagyon mellényúlt, vagy amit csinált az egyszerűen zseniális. A zene ugyanis minden ponton kritizálja a filmet: ugyanolyan értelmetlen és össze-vissza, mint a jelenetvezetés, ugyonlyan üres, mint Portman játéka vagy az atmoszféra és ugyanolyan hátborzongató, mint amilyen hátborzongatóan rossz a film maga.

Persze lehet, hogy vannak a Jackie-nek értékei is (például egész ötletes a temetés jelenettel párhuzamosan vágott merénylet), de ha egyszer nem működik filmként, irritáló a főszereplő és amiről szól, az is fölháborító, akkor nincs kedvem semmi pozitívumot kiemelni belőle (vagy akár észrevenni benne). Összegezve ez a film unalmas, üres és nincs se füle, se farka, se jelentősége. Aki teheti, kerülje.

krisfk

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.