Talán egyike vagyok azon keveseknek, akik A hobbit: Smaug pusztasága című film alapjául szolgáló regényt (Tolkien: A hobbit) is olvasták, mielőtt beültek volna a moziba egy nagy adag pop-corn mellé, hogy csámcsogva bámulják a hadakozó törpöket és a komisz sárkányt. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy megvetem azokat, akik a könyv ismeretének híján nézték meg a filmet, sőt, én úgy gondolom, hogy a film – ez ritkaság! – jobb, mint Tolkien meséje. Arra próbálok inkább rávilágítani, hogy ha elolvassuk ezt a lapos, logikátlan (ám mindenképp fantáziadús) regényt, méginkább értékelni fogjuk azt, amit Peter Jackson és csapata (Fran Walsh, Philippa Boyens és Guillermo Del Toro) tett ennek a kicsit gyerekes fantasynek a filmvászonra adaptálásakor.

Többen csalódtak A hobbit: Egy váratlan utazásban, ugyanis tónusában teljesen különbözött A Gyűrűk ura filmektől. Ez éppen annak tudható be, hogy A hobbit könyv is teljesen különbözik A Gyűrűk ura könyvtől. Mint korábban említettem, A hobbit kicsit bugyuta, néhol felettébb logikátlan, sok dolog nem kerül megmagyarázásra és Tolkien előszeretettel alkalmazza a Deus ex machinát (a sasokat), amikor valamilyen lehetetlen szituációba írja hőseit. Mindemellett a könyv gyerekes is, a tizenhárom törpöt pedig köpenyük színe és neveik alapján lehet csak megkülönböztetni, ugyanis, azt leszámítva, hogy Thorin a vezető, mind teljesen egyformák, nem is feltétlenül küllemre, hanem inkább jellemre. Az első Hobbit film még nagyjában-egészében tartotta a könyv hangulatát, de Jacksonék már itt is kezdték csepegtetni zsenialitásukat: minden egyes törpnek egyedi a kinézete, van szerepük, Thorinnak egyértelmű a motivációja, Bilbó karakterét pedig, úgy látszik, Peter Jackson sokkal jobban megértette, mint maga J. R. R. Tolkien, Martin Freeman pedig egyszerűen brilliánsan játsza.

A második Hobbit (Smaug pusztasága) már sokkal jobban eltér a könyvtől: a gyermekded stílust teljes mértékben elvetették, új szereplőket mutattak be (pl. Taurielt, aki azért nagyon fontos, mert az eredeti történetben egy darab női szereplő sincsen), új történetszálakat vittek az amúgy rettentően egyszerű sztoriba (ezek közül az egyik tökéletesen illeszkedik A Gyűrűk ura történetébe), valamint, ahogy az előző filmben, ellátták szereppel és jellemmel a törpöket, a karaktereknek motivációt és hátteret adtak (Thorin, Bard, Bilbó), ami Tolkien könyvéből teljes mértékben hiányzott. Bard kap egy családot, egy saját történetet (A Hobbitban mindössze egy bekezdés szól róla, pedig fontos szereplő, ez az utolsó filmből majd kiderül), valamint rengeteg motivációt, ugyanis az őse volt az, aki miatt Smaug, a sárkány még mindig él. Másik fontos aspektusa a filmnek, ami a könyvből hiányzott, az Bilbó és a gyűrű kapcsolata: már itt látszik, hogy milyen nagy hatással van rá ez a gonosz tárgy.

Mindezzel arra próbálok fényt deríteni, hogy ez a szabad adaptáció feltétlenül szükséges volt, hogy jó filmet készítsenek ebből a mára kultikussá vált meséből. A látvány remek, a színészek jók, Benedict Cumberbatch hangja Smaugként zseniális (ajánlom a feliratos megtekintést!) és a zene is finoman remek. A hobbit: Smaug pusztasága című filmet minden fantasy rajongónak ajánlom, azoknak pedig főleg, akik szerették A Gyűrűk urát, vagy olvasták A Hobbit könyvet.

 krisfk

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.