Batman nem más, mint Bruce Wayne, a milliárdos playboy, aki, miután végignézte szülei halálát, kiképezte magát, hogy denevérjelmezt öltve fölvegye a harcot a bűnnel. Cikkemben azokat az élőszereplős Batman mozifilmeket veszem szemügyre, melyek valamilyen módon bemutatják vagy interpretálják azt a jelenetet, melyben Wayne szüleit meggyilkolják. Így az 1989-es, Tim Burton féle Batman – A denevéremberre (Batman), Joel Schumacher Mindörökké Batmanjére (Batman Forever, 1995), Christopher Nolan Batman: Kezdődik!-jére (Batman Begins, 2005) és végül a legújabb verzióra, a Zack Snyder féle Batman Superman ellenre (Batman v Superman: Dawn of Justice, 2016) fogok koncentrálni. Mind a négy film valamilyen módon megjeleníti a szülők halálát (például mindegyik tartalmaz egy obligát közelit a gyilkos fegyverről), s cikkemben ezeket a jeleneteket fogom összevetni.

Három premier plán három filmből. Balról jobbra: Batman – A denevérember, Batman: Kezdődik! és Batman Superman ellen: Az igazság hajnala.

Meg fogom vizsgálni a jeleneteket vágás szempontjából: milyen plánokat használnak, milyen a jelenetek tempója (vagy hossza), mit hagy benne és mit hagy el az elemek közül, valamint igyekszem összehasonlítani a szekvenciákat abból a szempontból, hogy mennyire viszonyulnak realisztikusan vagy túlzó drámaisággal a témához. Az összevetés során megfigyelhető, hogy a Batman filmek előszeretettel stilizálják (sőt, költőivé esztétizálják) a jelenetet, de találunk olyan példát is, amelyik ugróvágásokkal és vízszintes kameraszögekkel emeli ki az esemény esetlegességét és hétköznapiságát. Dolgozatomban a Batman filmek példáján azt kívánom meg bemutatni, hogyan teheti a vágás és az utómunka alapvetően különbözővé és más hatást kiváltó jelenetté az amúgy ugyanarról szóló képsorokat.

I. A sors vigyora

Tim Burton 1989-es filmje erősen stilizál. Szinte kizárólag ferde plánokban komponál, nem ritka az extrém alsó gépállás, valamint a környezet maga sem épp realisztikus: füstfelhők, gótikus építmények és expresszív árnyak. Alapvető stilizáció az a döntés is, hogy a jelenet, egészen a gyilkosságig néma, hiszen az utómunka során kivették az összes dialógust, csak zörejeket hallunk, miközben látjuk, hogy a szereplők beszélnek.

A két rabló először csak árnyékként jelenik meg a képen.

A jelenet tempója meglehetősen lassú, s ez nem csupán a folyamatos slow-motionből fakad. A vágó kitartja a beállításokat, nem darabolja föl, hogy feszesebbé tegye a jelenetet: ugyanabban a snittben, amelyben látjuk a kis Bruce Wayne-t és szüleit elsétálni, a kamera néhány másodpercnyi üres szemlélődése után föltűnik a két rabló is. A film a vágás segítségével feszültséget is a jelenetben. Azzal növeli a feszültséget, hogy a gyilkos arcát sokáig nem mutatja meg: csak az árnyékát, a lábát látjuk, majd az ő szubjektívjén keresztül áldozatait. Amikor pedig végre premier plánt látunk az arcáról, akkor is sötétségbe burkolózik. Ezzel a késleltetéssel a film démonizálja a gyilkost és sorsszerű jelentőséget tulajdonít föltűnésének. Ezt pedig csak erősíti az a tény, hogy a Batman – A denevéremberben a szülők gyilkosa maga Joker, Batman ősellensége.

A Batman – A denevérember egyetlen hosszú beállításban mutatja meg az áldozatokat, majd az őket követő gyilkosokat.

A konkrét gyilkosság pillanatában teljesen egyértelmű, hogy mi történik. A vágás ugyan fölgyorsul az eddigiekhez képest, az egyes snittek azonban továbbra is viszonylag hosszan kitartottak. Látjuk a fegyvert, látjuk, ahogy elsül és látjuk a hatását. Közelikből építkezik, de a feldarabolt jelenet mégsem válik zavaróvá, mivel megtartja a klasszikus hollywoodi folytonosság elvét. Minden történés egyértelmű, hisz mindent a sors rendezett így: Bruce Wayne szüleinek meg kell halnia, ahhoz, hogy ő Batmanné válhasson.

A másik kötelező közeli a fegyver premier plánja mellett: az anya gyöngysora, mely föltétlenül elszakad a gyilkosság pillanatában. (Batman – A denevérember)

II. A sors szárnyai

Bár a Mindörökké Batman ugyanannak a (nem túl összefüggő) sorozatnak a darabja, mint a Batman – A denevérember, mégis, mivel új rendezőről és új megközelítésről van szó, a főhőst meghatározó jelenet itt is megismétlődik. A szülők halálának bemutatása, akárcsak Tim Burtonnél, stilizált, tragikus és erősen épít a feszültségre. A korábbi elemek mind visszatérnek: az alsó gépállás és a ferde plánok, a stilizált környezet, valamint a fény-árnyék játék. Ebben a filmben azonban sokkal erősebbek a kontrasztok és még erőteljesebbé válik a stilizáció azáltal, hogy az utómunka során erőteljesen kékre fényelték az egész jelenetet. A szekvencia fölépítése ugyanúgy lassú: bár a beállítások nincsenek annyira kitartva, a slow-motion mégis lassítja őket. Magát a gyilkosságot a Mindörökké Batman is teljes valójában bemutatja, látjuk a lövést és látjuk a halált, csak a gyilkos arcát nem, aki itt még démonibb, mert nevet sem társíthatunk hozzá: pusztán egy árny a ködben. Visszatérnek az állandó elemek is, csak a gyöngyök képe most két szál rózsával egészül ki.

Joel Schumacher filmje nem csak ezen egy jelenet erejéig foglalkozik a Wayne házaspár halálával és Batman múltjával. Egy másik flashbackben a fiatal Bruce Wayne-t látjuk szülei temetésén, ahonnan elszaladva egy gödörbe zuhan, ahol egy denevér fölbukkanása adja neki az ötletet későbbi jelmezéhez. Képileg ez a jelenet is ugyanúgy működik, mint a korábbi, ugyanazt a stilizációt alkalmazza, slow motion lassítja és kék szűrő fedi. A jelenet, akárcsak az előző, vagy a Tim Burton féle verzió, szintén néma, csak ezt a másodikat a zörejeken kívül Val Kilmer narrációja is aláfesti, mely még elvontabb szintre emeli az eleve költőivé esztétizált szekvenciát.

„Abban a pillanatban értettem meg, hogy az életem végérvényesen megváltozott.” – Bruce Wayne, Mindörökké Batman.

Ez a második szál (Bruce Wayne gödörbe esése) fontos eleme lesz a későbbi Batman adaptációknak és flashbackjeiknek.

III. Egy rossz nap az operában

A Batman: Kezdődik! Bruce Wayne fő motivációjává, cselekménye elindítójává és szervezőjévé teszi a gödör-kalandot. Folyton visszavágja a barlangban fölbukkanó denevérek képeit, ezzel szimbolizálva a félelmet, melyen Bruce-nak fölül kell emelkednie. Ezeket a bevillanó (már-már szubliminális) képeket láthatjuk a szülők halálát bemutató jelenetben is. Ezzel szemben azonban a plánok vízszintesek és a kameraszögeket korántsem az extremitás jellemzi. Sőt, a barlang-flashback képei is a realizmust szolgálják: Bruce Wayne szülei nem összeesküvés áldozatai, csupán azért halnak meg, mert Bruce félt az előadástól és rosszkor mentek ki az utcára*. Formailag a gyors bevágások jelentik a jelenet minden stilizációját, ezáltal a Batman: Kezdődik! stílusa teljes mértékben elkülönül a korábbi Batman filmekétől.

A fiatal Bruce Wayne és a szubliminálisan bevágott denevérek képe a Batman: Kezdődik!-ben.

A vízszintes kompozíciók és kameraszögek a Batman: Kezdődik! realizmusát támogatják.

A legszembeötlőbb különbség, hogy a jelenetet egyrészt nem lassítja slow-motion, sem pedig kitartott plánok (az események valós időben zajlanak, a vágás pedig közepesen gyors, s egészen a gyilkosság pillanatáig a folytonosság elve vezérli), másrészt pedig, hogy nem kíván erős feszültséget kelteni, nem dramatizálja túl az eseményeket. A gyilkos föltűnése sem hangsúlyos, csupán a háttérben bukkan föl, életlenül, de ez nem azt jelenti, hogy a film démonizálja az elkövetőt, ugyanis tisztán látjuk az arcát (konkrét és markáns arc), értjük motivációját (megélhetési bűnöző) és később még a nevét is megtudjuk (Joe Chill). Nem azért gyilkol, mert bolond, nem is fedi köd a motivációit, ő a körülmények áldozata. A helyzet realista, Bruce szüleit csak egy Joe Chill öli meg, aki idegességében elsüti a fegyvert, s ezzel párhuzamban a stílus is az: hiányzik a végletekig húzott feszültség és az esztétizáló lassítás, s helyette visszatér a dialógus, mely még földhözragadtabbá teszi a szekvenciát.

Joe Chill

A kötelező közelit a pisztolyról természetesen a Batman: Kezdődik! is megtartja, de a jelenetet nem teszi drámaivá a kitartott beállításokkal, slow-motionnel és azzal, hogy mindent megmutat, hanem gyors snitteket pakol egymás után, gyakran ugróvágással. Nem is látunk mindent, például nem látjuk a pisztolyt elsülni, csak hallunk valahol egy durranást a nagy kavalkádban és látjuk, ahogy Thomas és Martha Wayne összeesnek. A kép ugrálásával és extrém gyorsaságával szemben a hang végig folyamatos, ez tartja össze a jelenetet és ez teremti meg a kontinuitást. Nem látjuk, hogy pontosan mi történik a jelenet során, nem látjuk, hogyan gyilkolják meg a Wayne házaspárt, s ez is haláluk esetlegességét hangsúlyozza. Éppen ezért tesz a Batman: Kezdődik! gyilkosának egy Joe Chillt, nem pedig Batman ősellenségét, Jokert, mint azt Tim Burton filmje tette

A jelenet földarabolása is a realitást szolgálja: az, hogy nehezen kivehetőek a történések itt nem a stilizációból fakad, hanem a véletlen és az esetlegesség tematizálásából. Walter Murch hatos szabálya lép érvényre, aki szerint a kontinuitás azonnal fölrúgható a film története vagy az általa közvetítendő érzelmek okán.

Mivel a Batman: Kezdődik! realista stílusa nem engedhet meg magának fölösleges és túlzó hangsúlyokat, a gyöngysor premier plánja így kimarad, az ékszer csupán jelmez, amit a színésznő visel. Ezért a hiányért igyekszik kárpótolni a nézőt az általam vizsgált következő film, a Batman Superman ellen, mely nem kevesebb, mint hat közelit illeszt a jelenetbe a gyöngyökről. A következőkben vizsgáljuk meg, hogyan tér vissza Zack Snyder filmje a tragikus túlzásokkal operáló, költőivé emelt képi stilizációhoz és hogyan használja föl, illetve járatja csúcsra a korábbi filmek technikáit, motívumait!

IV. A sors gyöngyei

A Batman Superman ellen: Az igazság hajnala szekvenciája a leghosszabb (a korábbi 2-3 perces jelenetekhez képest 5 egész percre nyúlik), egyrészt azért, mert két történetszálat egyesít, másrészt pedig azért mert ez a legtúlzóbb mind közül. A jelenet a szülők temetésével indul, ahonnan a fiatal Bruce Wayne elszalad, majd beleesik a gödörbe. Ezekkel a történésekkel párhuzamosan vágva látjuk azt a szekvenciát, melyben a Wayne házaspárt meggyilkolják. A két idősíkot a különböző stílusú fényelés választja el egymástól, a temetés hideg, a gyilkosság meleg színekben játszik. Amellett, hogy a két sík képei elkülönülnek egymástól, az egymás után következő képek össze is kötődnek azáltal, hogy a mozgás folytonossága fönnmarad.

A párhuzamos vágással összefésült két jelenet első síkján Bruce Wayne zuhanó mozdulatát a második sík lehulló töltényhüvelye folytatja a Batman Superman ellenben.

A film stílusában az első két elemzett Batman filmet idézi, de az ott használt eljárásokat még tovább fokozza. A környezet ugyan már nem stilizált, az inkább a Batman: Kezdődik! világára hajaz, de az extrém alsó- és fölső gépállások (és fejjel lefelé komponált plánok) ezt az alapvetően reális teret is stilizálják. A slow-motion egyre lassul a jelenet során, éppen hogy megmozduló állóképekbe meretíve Thomas és Martha Wayne haldoklását. A jelenet ugyanúgy néma, mint a fönt elemzett szekvenciák, valamint, hasonlóan a Mindörökké Batmanhez, költői nyelvezetű narráció festi alá. A fény/árnyék stilizáció helyett a térmélységgel való játék kerül előtérbe, mint a Batman: Kezdődik!-ben, csak itt nem az esetlegességet hivatott kifejezni, hanem a képek önmagáért való esztétikáját teremti meg. Még a Mindörökké Batman kék szűrőjét is továbbörökíti a temetés jelenetének hideg színtónusú fényelésében, de azon fölül, hogy mindent fölhasznál a korábbi elemek közül, még tovább stilizálja a szekvenciát: a snittek közé nem éles vágást, hanem leblende-felblendét rak (hangeffektekkel megtámogatva). Ez még jobban lassítja az eleve lassított felvételben játszott, párhuzamos vágással meg-megszakított (és szerfölött hosszú) képsort, ami pedig az esemény tragédia mivoltát emeli ki.

Esztétizált beállítás a Batman Superman ellenben.

A film a gyilkost ismét démonizálja. Ezúttal nem árnyékolja be arcát, de sokáig nem mutatja meg és később sem helyez rá hangsúlyt: csak a totálokban látszik, nem kap külön premier plánt. Ettől nem egy hétköznapi Joe Chill lesz belőle, hanem egy arctalan démon.** Motivációi egyáltalán nem világosak, hisz, ellentétben a Batman – A denevéremberrel vagy a Batman: Kezdődik!-kel, itt szó sincs rablásról, itt épp úgy működik a gyilkos, mint a Mindörökké Batmanben: csak gyilkolni jött. Fölbukkan, lelövi Bruce Wayne szüleit és már menekül is. Semmi esetlegesség nincs a történtekben, a gyilkos egyértelműen merénylő, tehát következtethetünk arra, hogy konspiráció van a háttérben (amit a Kezdődik esetében kizárhattunk).

Ebben a filmben is tetten érhetjük az állandó motívumokat. Mind a fegyvert, mind pedig a gyöngysort fölfokozza, szinte fetisizálja. A fegyverről sem egy közelit, hanem rögtön kettőt láthatunk, a második pedig olyan szűk szuperplán, hogy alig látszik, mi van a képen. A gyöngysor (vagy szóródó gyöngyök) hangsúlyos képe összesen hétszer szerepel a jelenetben, valamint egy tudati kép is megidézi, tehát nyolcszor is megismétlődik a motívum. Ez egyrészt tulajdonítható annak, hogy Martha Wayne halála fontos lesz a későbbiek során (hisz ez oldja föl majd a fő konfliktust), valamint a motívumok csúcsra járatása  hozzájárul a film (és a jelenet) drámai és tragikus hangvételéhez.

Hat közelkép Martha Wayne gyöngysoráról abból a nyolcból, melyet a film bevág. Az ékszer elszakadása sem olyan esetleges, mint mondjuk a Batman: Kezdődik!-ben, a Batman Superman ellen túlzó hangsúlyt fektet nem csak a mozzanat mennyiségére, de minőségére is. 

A gyilkosság maga a jelenet csúcspontja. A cselekmény minden egyes mozzanatát látjuk, de ez a sorsot aláhúzó egyértelműség itt szintén túlzásba fordul. Nem csupán világos, hogy mi történik, hanem minden apró esemény lassított felvételbe merevül, a pisztoly elsülésén át a töltényhüvely leeséséig. Belassított közelik és szuperközelik követik egymást, megmutatva mindent, ami közvetlenül Wayne-ék halálát okozza.

Szuperközeli a pisztolyról a Batman Superman ellenben. 

A Batman Superman ellen tehát fölhasználja az összes korábbi tematikus és képi elemet a Batman filmek repertoárjából, s mind a stílust mind pedig a mondanivalót csúcsra járatja, komor tragédiaként kezelve a történetet (és néha túl komolyan véve magát), mint a Batman – A denevérember vagy a Mindörökké Batman, nem pedig a való élet esetlegességét ábrázolja, mint a Batman: Kezdődik!, ahol véletlen események vezettek a szülők haláláig, s ahol a hangvétel bár borongós, de végig megőrzi optimizmusát.

A vágás és az utómunka más és más stílust kölcsönöz az egyes jeleneteknek, pedig a történet (nagyjából-egészében) ugyanaz. Bruce Wayne szüleit egy gyilkos lelövi a gyerek szeme láttára, de ezt az eseményt (első esetben) a lassú vágás, a kitartott snittek és a slow-motion tragidiává esztétizálják. A következő film ugyanezt a stílust viszi tovább, csak kék fényeléssel erősíti. Ezzel a vonulattal helyezhető szembe az általam vizsgált egyetlen kivétel, a Batman: Kezdődik!, melynek vágása feszes, drámai tempót diktált és a korábbiakkal ellentétben a dialógusokat is meghagyja, ezáltal teremtve realista stílust. Az első két film stilizációját viszi tovább és járatja csúcsra a Batman Superman ellen, mely még a snittek közé ékelt leblende-felblendékkel is lassítja a jelenet vágási sebességét, a korábbi technikák túlpörgetésén túl. A képregényes forrást a rendezők a saját szájízük szerint interpretálják, ahhoz képest, hogy mit gondolnak, mire vágyik a néző. A Batman: Kezdődik! által divatossá tett szuperhős-realizmust azonban csak A Sötét Lovag (The Dark Knight, 2008) vitte tovább, véleményem szerint már A Sötét Lovag – Felemelkedés (The Dark Knight Rises, 2012) sem, s ahogy a Batman Superman ellen esetében láttuk, újra az esztétizálás és a tragikus sorsok hódítanak a denevérember történeteiben. Ami különös, hisz a többi stúdió igyekszik szuperhősfilmjeivel Nolan és a Batman: Kezdődik! nyomdokaiba lépni (lásd például az Amerika Kapitány: Az első bosszúálló [Captain America: The First Avenger, 2011] folytatásait).

* Ezt a véletlenszerűséget nem képes elfogadni Bruce Wayne a 2011-es képregénysorozatban (Batman: The New 52, Scott Snyder és Greg Capullo): összeesküvést gyanít, mert úgy gondolja, hogy lehetetlen, hogy szülei halála ne jelentsen semmit. Nyomozása azonban nem hoz eredményt, s csak évekkel később derül ki, hogy mégis igaza volt.

** Érdekesség, hogy a gyilkost játszó színész neve még a stáblistáról is hiányzik. Ha véletlen, ha nem, ez is kifejezi transzcendens, sorsbeteljesítő szerepét.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.