Henry Jackman remek zeneszerző, ezt már az X-Men: Az elsőknél (X-Men: First Class, 2011) is bizonyította kiváló muzsikájával, mely hatalmas erejével tökéletesen festette alá Magneto karakterét, s a nézőnek is olyan vágya támadt tőle, hogy fémből készült tárgyakat mozgasson, anélkül, hogy hozzájuk érne. Az elsők sikeréhez és zsenialitásához persze a rendező, Matthew Vaughn is hozzájárult játékos stílusával, de Henry Jackman zenéje az, ami a legtöbb nézőben nyomot hagy. Brilliáns ötvözése a klasszikus nagyzenekari filmzenének az elektronikus zenével (dubstep), amely érzelmeket ébreszt és tökéletes kikapcsolódást nyújt az is, ha a zenét külön hallgatjuk.

Érthető volt hát, hogy a zene volt a legnyomósabb ok arra, hogy megnézzem az új Amerika Kapitány filmet. Az első sem volt rossz, de látszott rajta, hogy csak azért csinálták, hogy majd a Kapitány szerepelhessen A bosszúállókban. Magáról a filmről annyit, hogy minden várakozásomat felülmúlta: a történet ötletes, sokat építenek az Amerika Kapitány: Az első bosszúállóra, tömve volt izgalmas akcióval, elcsattant néhány poén, és még olyan apróságokra is figyeltek, hogy Feketeözvegy (Scarlett Johansson) nyakláncán egy nyíl lógott, tisztelegve Jeremy Renner A bosszúállókban játszott karaktere előtt.

Kifejezetten tetszett a film, de egy dolog megfogalmazódott bennem, miközben néztem. Jó nagyon ez az univerzum, amit a Marvel és a Disney építenek, de mivel ilyen sokan szeretik a karaktereket, arra jöttem rá, hogy senkit nem fognak megölni. Egy kis spoiler következik, úgyhogy aki még nem látta a filmet, a szürke részt ugorja át. Ebben a filmben is volt egy karakter, akit megöltek, de a film vége felé megtudtuk, hogy ja de mégse. Túlélte. Csak fáj egy picit a háta. Ez volt A bosszúállók végén is: jaj, Tony Stark meg fog halni? Dehogy, hisz mindenki imádja. A bosszúállókban, akit kinyírtak, az Coulson ügynök volt, de mivel a rajongók szeretik, őt is visszahozták az Agents of S.H.I.E.L.D.-ben. Legutóbb Lokival csinálták ezt meg, sőt vele kétszer is, először a Thorban tűnt úgy, hogy meghal, de a végén kiderül, hogy nem is, most pedig a Thor: A sötét világban történt meg újra, hogy leszúrták, de valahogy túlélte. Kezd ez egy kicsit frusztráló lenni. Tudom, hogy ez a képregényekben is így van, de ha ennyire mellékes dolog a halál, ha ilyen könnyen vissza lehet hozni bármelyik karaktert, akkor miért izguljunk bárkiért is? Van egy olyan érzésem, hogy a stúdiók nem fognak megölni senkit ebben az univerzumban/sorozatban, amíg a karakter pénzt hoz, de így megszűnik bármiféle fenyegettségérzés, hisz tudjuk, hogy még a mellékszereplők, akik egyértelműen meghalnak, is visszatérhetnek, ráadásul a saját sorozatuk főhőseként. Nem azt mondom, hogy nem örülök az Agents of S.H.I.E.L.D.-nek, mert elég jó sorozat, de ha mindenki halhatatlan, lehet, hogy a közönség hamar el fogja veszíteni az érdeklődését. Az pedig nem is a legnagyobb baj, hogy nem ölnek meg senkit, hanem az, hogy úgy tesznek, mintha megölnék a kedvenceinket, aztán pedig kiderül, hogy mégse. Ez gonoszkodás.

Visszatérve azonban Henry Jackman zenéjére: az Amerika Kapitány: A tél katonájával sem okozott csalódást. A film elején még Alan Silvestri eredeti témáját használja, de lassan áttér saját, egyre elektronikusabb és sötétebb stílusára, ami remekül illik a filmhez, és meg kell hogy mondjam, rendkívül jól működik. Különösen tetszett az a zeneszám, amelyben mintha egy HÉV hangját használták volna föl.

Melegen ajánlom ezt a filmet a szuperhősfilmek rajongóinak, főleg azoknak, akik figyelemmel követték a Marvel és a Disney eddigi ténykedéseit. A stáblista során pedig két bónuszjelenet is látható, egy középen, egy pedig a végén, akit érdekel, várja meg. 

krisfk

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.