A Marvel kettes fázisa nem építkezett olyan meghatározó és erőteljes módon A bosszúállók második része felé, mint ahogy azt az egyes fázis tette, az Ultron kora azonban mégsem jelentett csalódást. A fázis a Vasember 3-mal kezdődött, mely A bosszúállók lecsengéseként tekinthető, majd a Thor: A sötét világgal folytatódott, ami csupán egy újabb epizód volt Thor történetében, a nagy narratívához annyiban járult hozzá, hogy föltűnt az egyik Infinity Stone. Az Amerika Kapitány: A tél katonája következett, melyben újra felszínre lépett a Hydra és a S.H.I.E.L.D. fölbomlott, ez pedig nagy hatással volt az univerzumra, ám a végső A galaxis őrzői ismét csak egy Infinity Stone és a főgonosz Thanos miatt kapcsolódott a többi filmhez.

Az Ultron korát tekinthetjük ezen filmek és az első Bosszúállók folytatásának is. A csapat ismét együtt van, a Hydra ellen küzdenek, de Tony Stark, attól rettegve, hogy újra bekövetkezik valami földönkívüli invázió mértékű csapás, letrehozza Ultront, hogy megvédje az emberiséget. Ultron persze inkább elpusztítaná. Ez a film története dióhéjban, többet nem akarok róla elárulni azoknak, akik nem látták.

Az elején nem voltam megelégedve a filmmel, lehet, hogy öregszem, de untam a sok és értelmetlen akció-jelenetet. Nem azt mondom, hogy nem volt látványos, sőt, a CGI és az operatőri munka szemkápráztató képi világot tárt a szemünk elé, a vágással sem volt baj, a zene kiváló volt hála Brian Tylernek és Danny Elfmannek, de amikor az akció csak azért van egy filmben, hogy legyen benne akció, az nem jó (ez a nagy problémája Michael Bay filmjeinek). Az akciójeleneteknek kell hogy legyen súlya, valami, ami a narratívában indokolttá teszi az harcot és ad valami érzelmi kötődést a jelenethez. Az, hogy ú, végre láthatjuk a Hulkbuster páncélt, nem érzelmi kötődés, mert nem a sztorihoz kötődünk érzelmileg, hanem a filmen kívüli valósághoz, melyben rajongói vagyunk az említett páncélnak. De inkébb ne menjünk el a kognitív filmelmélet irányába. Az Utlron korának legtöbb akciójelenetére csak azért került sor, hogy még nagyobb, még több és még látványosabb legyen a film, mint az elődjei, éppen ezért nem voltak kellően motiváltak és én speciel rettentően untam őket, várva, hogy mikor térünk végre vissza az érdekes történethez. Az akciójelenetek a revüfilmre emlékeztettek, nem volt nagy jelentőségük, olyanok voltak, mint egy-egy táncos szám vagy cirkuszi mutatvány, ami elszórakoztatja a nézőt, amíg eljutunk a következő fordulópontig.

A végső csatajelenet ez alól kivétel. Az a leghosszabb, leggrandiózusabb, de az is a legjobban motivált. Ha csak az lett volna benne a filmben, akkor is élvezetes lett volna, mert az Ultron korának erőssége nem látványban és az akcióban van, ahogy azt várhatnánk egy szuperhősfilmtől, hanem a forgatókönyvben. Ez Joss Whedon specialitása, úgyhogy szerintem nem meglepő. A párbeszédei ismét remekelnek, a történet erős, a cselekmény csavaros. Ami azonban számomra a legélvezetesebb volt, az a karakterépítés. Ez a film többet tett Thorért, mint a saját filmjei, Hawkeye-ban és Black Widowban pedig olyan mélységeket fedezhettünk föl, melyre eddig nem volt alkalmunk. A film nagy erőssége az, ahogyan belemászik az egyes szereplők fejébe (akár a narratívában is motiváltan, lásd Scarlet Witch) és tökéletesen érti őket. Ahogy pedig ezek, a hús-vérnek látszó szereplők egymással kapcsolatba lépnek, a brillírozás egy újabb szintje. (Ez a cikk remekül illusztrálja a Marvel moziuniverzum karakterépítését.)

Éppen ebből kifolyólag a film egyik legjobb jelenete nem valami hatalmas összecsapás vagy tragikus, könnyfakasztó pillanat, hanem amikor ezek a hősök összejönnek bulizni (és fölbukkan Stan Lee mellett még jó pár szereplő a Marvel univerzumból) és egyszerűen "lazulnak". A másik "nagyjelenet" pedig egy bizonyos menedékházban játszódik, ahol megvert hőseink hétköznapi emberek módjára próbálják eldönteni, mi legyen a következő lépés.

Erre pedig csak rátesz egy lapáttal az érzelemmel és izgalommal fűtött végső csatajelenet, mely az addig is élvezetes filmet egyenesen megszerettette velem (van egy kiváló csavar a végén, amiért különösen hálás vagyok). Az unalmas akciótól eltekintve nekem nagyon tetszett a film. Értem, hogy miért kellettek bele a harcjelenetek, de látszott rajtuk, hogy Whedonnak nincs benne a szíve-lelke (az utolsót leszámítva). Szerencsére a remek átvezető részek kompenzálnak ezért, a végső összecsapás pedig, véleményem szerint, mindenkit kielégít majd.

Előretekintésemben 10 pontot jósoltam a filmnek, de 9-et kell adnom a fentebb fölsorolt negatívumok miatt.

Valamint szeretnék köszönetet mondani ennek a filmnek, hogy ráébresztett arra, milyen fontos a filmben a sztori, pedig korábban épp ellentétes véleményen voltam. (Bár még mindig úgy hiszem, hogy a stílus fontosabb, de ez már egy másik történet.)

krisfk

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.